Meső Izzasztókunyhója a Rezgő Nádszál Jurtában
Földalatti verem házikó, kis tiniként mindig ilyet szerettem volna készíteni a kert egy eldugott részén. Volt, hogy neki is kezdtem az ásásnak, aztán abbahagytam. Most közösen készítjük elő a kunyhót, meleg őszi nap van, vénasszonyok nyara. Jól esik kis állatkaként bekúszni a kunyhóba, érezni a hűvös föld érintését a bőrömön. Sepregetünk, tisztogatunk, halál és újjászületés, méltó kis kunyhó kell egy ilyen mély témához. Leterítjük a tiszta, szép szőnyegeket, kényelmes lesz, otthonos lesz, anyaméh és a köldök csatornája. Az oltárt is feldíszítjük: vadvirágok, füvek, fák, csipkebogyó és galagonya, tuja és borostyán, aranyvesszőfű jó sok, kövek, szőlő, körte, paprika, pogácsa, kenyér, hogy az égiek is jól lakjanak, ne csak mi a kunyhózás után. Fehéres, kékkel futtatott köveket helyezek el, amelyek összekötnek minket a tűz csatornájával és átvezetnek a köldökzsinóron a kunyhó felé, vízkapcsolódás, a víz az fontos.
A máglya helye kész, egyenként helyezzük el köveinket, beletéve a szándékunkat, hogy kinek, minek ajánljuk fel ezt az alkalmat. Stabil alapot építünk, szükségünk lesz rá, Meső mondta, hogy Halál Kunyhó lesz. Hordjuk a fát a máglyára, szép gúlát építve, a fa szimbolizál, szimbolizálja mit szeretnénk elengedni. Már nem emlékszem rá, mit jelentett nekem, lehet el is engedtem.
Bekúszunk a kunyhóba, köszöntve, a földdel kapcsolódva. Gyöngysorként ülünk, fényes kis magvak várnak elültetésre. Izzó, szikrázó kövek, égi csillagok ragyognak rajta, a rászórt gyógynövények is csillagokat hánynak…csoda, meleg, füst, megtisztulás. Pókok ereszkednek le a „barlang” tetejéről, látom vékony, ezüstös pókszálukat, miközben karcsú lábaikkal készülnek a landolásra. Éjjeli lepkék ébrednek álmukból és kavarognak, majd a füsttel együtt a legtöbben kiszállnak, néhányan pedig bent maradnak támogatni a folyamatainkat. Imák peregnek körről körre, dalok, szavak, szívek dobbanása hallatszik, a lélegzet beszorul, majd áramlik. Kapcsolódunk a lélegzet mezején, a forróság idején, a gőzölgő együttlétben. Éjjeli lepke száll felém, mutatom neki arra van a kijárat, kireppen, mintha csak a szél finom tenyerébe emelné és kivezetné a fényre.
Dobog a szívem, úgy dobog, mély folyamatok zajlanak, érzem, lélegzem, átengedem. Nagyra tátanám a szám, nyelvemmel, arcommal grimaszokat vágnék, aktivizálnék és tisztulnék, de egyelőre nem teszem. Első alkalom, mit illik és mit nem? Furcsaság, furcsa szomatikus spiritualitás, ősiség. Vajon itt elítélendő-e vagy nem? Megértésre talál-e vagy sem? Becsukom a szám. Az utolsó kör, vagy ki tudja már hanyadik, rozmaring, édes rozmaring, izzik a köveken, most viszont nagyra tátom a szám, igaz nem grimaszolok, de beszívom a tisztító füstjét. Olvadnak a spirituális gátlásaim. Utolsó kör, forróság, sötétség, levegőtlenség, mélység, szívem ezerrel dobog, a tér a tér bennem van és én vagyok a tér, és van a saját folyamatom, valahol mélyen elásva, vagy éppen ez az. Igyekszem szívem nyugtatni, bírom-e még? Néha megérzem az ájulás kerülgetését, de tudom, hogy ez nem csak a forróság, a levegőtlenség, ez más, ez a tér, az energetika. Az utolsó kör, eldöntöm, ha nem tudok magamon segíteni, ha nagy a baj az imák közben is megszakítom a folyamatot. A saját öngondoskodásom, egészségem kapcsán leomlanak az altruizmus falai. Spirituális és intuitív cselekvés terén? Alacsonyabbra ereszkednek a falak. Érzem a hívást a balkezem hüvelykujj párnájába harapni. Bármikor mondhatok nemet és bármikor cselekedhetek, az én döntésem. Mit fognak a többiek gondolni? Nem látják, de ha mégis, akkor is ez segít a jelenben maradni, a testemben maradni, a szívemet nyugtatni. Megteszem, nem átlépve az önbántalmazás határát. Majd a jobb kezemen is, majd kaparom körmeimmel a karjaimat, megtisztulás, a nyakszirtemet, a vállaimat, a hátamat, az arcomat – az arcomat is lehet jól esne, de nem teszem, az már mégis csak feltűnő lenne …. Kulcscsontomon dobogtatom ujjaim, majd félénken kipörgetem szívcsakrám, de nem merem rendesen, az is feltűnő lenne… Jobban bírom már a folyamatot, hangosan lélegzem, ringatózom, igyekszem a lélegzetemmel átengedni mindent.
Várom a végét… egyszer csak kinyílik a kijárat… beárad a fény, a levegő. Az előttem ülők kimennek lassan, követem őket. Még a kunyhóban térdeimre borulok és homlokomat a földre helyezem, köszönetet mondok. Kint a kunyhó kijáratánál is így teszek, és érzem… föld, a kunyhó bejáratánál lévő föld, az ősök földje dörzsölje bőrömet, gyorsan felmarkolok a földből és karjaimra kenem, de sietek, kapkodok, nem akarom társaimat feltartani a kijövetellel. Utólag sajnálom, hogy nem adtam meg az időt, a teret, az átérzést ennek, hogy úgy cselekedtem kapkodva, mint egy „rosszban” járó kisgyerek. Arrébb megyek, lefekszem a földre, belemarkolok, földgöröngyök, homok, száraz fű, és növények, dörzsölöm vele a bal lábam, a jobb lábam, a bal kezem, a jobb kezem, a nyakszirtem, a nyakam, a vállaim, a hátam és végül a homlokom, arcom. Visszafekszem és élvezem a földön fekvést, ahogy a hangyák lelkesen másznak rám, a napsütést.
A tó, a tóba szeretnék merítkezni, így földesen, sárosan, növényi maradványokkal borítva. Mezítláb, úgy ahogy vagyok lesétálok a tóhoz, a vize kellemesen, selymesen ölel körbe, lebeg körülöttem a szoknyám, a puha iszapba túrom talpam. Veszek egy lélegzetet és belemerülök, úszok, fenntart, lebegek. Csodálatos a táj, a tó parti fák zöldje, az ég kékje, a madarak csicsergése. Újból és újból lemerülök, befogad a víz és befogadom a vizet. Majd visszasétálok csöpögő hajjal, csöpögő szoknyában – Tisztán – a kunyhóhoz. A nap melegen süt, a talpam alatt zizeg az őszi száraz növényzet, szúrkodja a bőrömet, minden jó, úgy ahogy van.
Ui.:
Még jó, hogy információkat nem kaptam, szellemlények nem szóltak hozzám, a kunyhó érzelmi tere néha legyintette csak meg érzékelésem, bírtam volna? Rendszerem és kunyhó, köszönöm, hogy ilyen kedves voltál hozzám! Utána azt gondoltam, nem tudtam olyan mélyre menni a folyamatomban, mint máskor, de most megértettem, miközben írok, megértettem, hogy megvédtél, hogy ez most másról szólt nekem, nem a „látomásokról”.
